Browsing Category

SPIRIT & SOUL

OTHER SPIRIT & SOUL

HELLO, ÚJ KEZDET

2017-09-23
small_4

Nagyon furcsa elkezdeni ezt a bejegyzést, egyrészt, mert már olyan rég nem jelentkeztem, másrészt pedig, mert talán a legszemélyesebb, amit valaha megosztottam Veletek. Amikor írok, mindig a bevezetéssel vannak a legnagyobb küzdelmeim, sosem voltam benne jó, hogy lehet frappánsan és igézően, magával ragadóan elkezdeni egy történetet, leírást – így, mivel most  sem találom a megfelelő szavakat, inkább a közepén kezdem.

Augusztus végén, egy bársonyos szombat estén férjhez mentem – férjhez mentem a legjobb barátomhoz, a legdrágább férfihoz, akit csak ismerhetek. Nem igazán posztoltam még a hírről, pedig néha nagyon szerettem volna megosztani a készülődés pillanatait: amikor hímeztem a ruhámat, vagy a virágpiacra mentem anyukámmal, amikor számoltam vissza a napokat, vagy a helyszínen jártunk Danival, de végül úgy döntöttem, hogy mindezt egyelőre megtartom magamnak. Az életünk annyi pici mozzanatát osztjuk meg mostanában jó ismerősökkel (és teljesen ismeretlenekkel), hogy felszabadító volt egy kicsit nem törődni ezzel az egésszel. Ráadásul épp az esküvő, a nászút és az új otthonunkba való költözés miatt annyira sok munka és feladat torlódott össze számomra a nyáron, hogy néha lehetőségem és energiám sem maradt arra, hogy bejelentkezzek itt.

Pedig nagyon szeretem ezt a kis szegletét az internetnek – az egyik legnagyobb öröm a számomra, amikor ide készíthetek tartalmat. Sokszor és sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mikor és meddig érdemes folytatni ezt a blogot, és ebben az évben arra jutottam, hogy amíg ennyire feltölt (bárcsak találnék erre egy kifejezőbb szót!), addig mindenképp. Viszont arra is rájöttem, hogy sokszor vannak az életben olyan helyzetek, amikor egy kis szünetet kell tartani, egy kis teret és időt kell adni magunknak. Bevallom, butaság, de rengeteget idegeskedtem korábban azon, ha nem tudtam hetente több bejegyzést készíteni a blogomra (merthogy voltak olyan évek, amikor hetente több posztra is jutott időm!), és még ma sem szeretem magára hagyni ezt az oldalt, azt hiszem érhető okok miatt, hiszen ha nem posztolok, akkor egy idő után elmaradoztok, Ti, kedves olvasóim.

De aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy változni tudjunk, hogy a dolgok még jobbra forduljanak, néha el kell engedni azt, amit addig kétségbeesetten szorongattunk.

Mint ahogy például a Use Unused tervezői is fogták magukat, és bátran befejezték, ami nem ment, pedig évek munkáit kellett maguk mögött hagyniuk – de így el tudtak kezdeni valami újat. Vagy amikor kilépsz egy már nem működő, csak egymást lejjebb és lejjeb sodró barátságból vagy kapcsolatból – de ezáltal lehetőséget adsz arra, hogy valaki más, valaki új belépjen az életedbe, akivel talán ösztönözni tudjátok majd egymást, akivel talán jobb íze lesz a kávénak és akivel újra lesz iránya a létnek.

Vagy, mint ahogy én is, elköltöztem Budapestről most, az esküvő után – pedig sosem akartam, mert mindig is ott éltem, és mindig is azt hittem, hogy az az egyetlen hely, ahol boldog lehetek. A hideg szaladgált a hátamon, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e inkább külföldön szerencsét próbálni, most mégis Ausztriából írom ezeket a sorokat. A férjem (milyen izgalmas ezt a szót leírni!) Grazban tanul, most épp itt az élete – és bármennyire is szeretem Budapestet, számomra nem volt kérdés, hogy ahol ő él, ott lesz az otthonom nekem is. Még csak két hete ébredünk minden nap ebben a szép új lakásban, de olyan boldog és nyugodt vagyok, mint amilyen már rég voltam. Pedig minden porcikámnak honvágya van, a budapesti ősz a kedvencem! Mégis, már tudom, hogy szükségem volt erre a változásra – hiába végzem ugyanazt a munkát minden nap, hiába hiányoznak a barátaim és a Károlyi kert, itt valahogy most minden lassabb és békésebb, egészen más ritmusa és illata van az életnek. És bár régen egészen másképp terveztem a húszas éveimet, úgy tűnik, hogy most igazából épp ez kellett nekem.

Szóval sok mindent elengedtem, amihez eddig ragaszkodtam – köztük egy kis időre ezt a blogot is, hogy pihenjek, teljesen ki tudjak zökkenni az eddigi hétköznapjaimból és, hogy egy kis ideig csak és egyedül Danira tudjak figyelni. De most, hogy kezdek belerázódni ebbe az új életbe, itt vagyok újra, és várom, hogy megoszthassam Veletek az elmúlt időben készült munkáimat, vagy azokat a fotókat, rajzokat, amelyeken most dolgozom. Elengedtem azt a buta tervemet is, hogy egy hagyományos (de formabontó) divatblogot kerekítsek ebből a kis felületből (merthogy sokszor ez volt a szándékom), hiszen végülis eddig sem ez volt a jellemző rá – bár ki tudja, egyszer lehet, hogy mégis ilyen irányt fog venni a történet. De addig is posztolok, úgy és ahogy eddig is, arról, ami épp foglalkoztat, hébe-hóba vagy gyakrabban, ahogy épp sikerül, és próbálok nem aggódni többet olyan dolgok miatt, amelyek igazából nem számítanak. Ti pedig remélem velem maradtok, de a leginkább azt, hogy ugyanúgy, ahogy én is, mertek változtatni a régi álmaitokon és megtaláljátok az új, jobb dolgok kezdeteit.

A fotókat a Just Stay Natural párosának köszönhetjük, a menyasszonyi ruhámat pedig én készítettem a barátnőimmel alapított Hey Darling márkánkkal közösen.

small_1
pusztazámor

 

ILLUSTRATION SPIRIT & SOUL

A MŰVÉSZGENERÁCIÓNKRÓL.

2017-05-28
illustration-blogger-inspiration

“Álmodj nagyot, higgy magadban és légy sztár!”

-villogta nemrég egy ledfal a városban, amely a Balerina című, gyerekeknek szóló animációs filmet reklámozta. Nem mondanám, hogy különösebb bajom lenne azzal, ha bátorítják, és biztatják a kislányokat, hogy merjenek gondolkodni a jövőjükről, arról, hogy mit szeretnének elérni az életben – ezt fontosnak tartom. Azonban szörnyen ideges tudok lenni azokra az (akár felnőtteknek szóló) inspirációs mantrákra, amelyeknek nemcsak, hogy nincs semmi értelmük, de károsak is. 

Igen, károsak – mert hazugságokkal beszélik tele a bizonytalan lányok bátortalan szívét. Például olyanokkal, hogy csak akkor lehet boldog és teljes az életed, ha megvalósítod önmagad (bármit is jelentsen ez a hangzatos frázis). Olyan álmokat és célokat tűznek elénk, amelyek sokszor nem is a mieink – manapság például mindenki művész szeretne lenni (mondom ezt a legnagyobb, cinkos kikacsintással, mert természetesen a semmire-se-jó divat- és textiltervező diplomámmal én is ide tartozom). Minden emberben ott van a kreativitás, de a tehetségünket rengetegféle szakmában, és az élet legkülönfélébb területein ki tudjuk bontakoztatni.

Egy barátnőm sokszor szomorkodott és panaszkodott amiatt, hogy nem érzi magát tehetségesnek. Úgy gondolta, hogy mivel híján van mindenféle művészi hajlamnak, biztosan jelentéktelen élete, unalmas és haszontalan pályája lesz. Sokáig nem vette észre a saját értékeit (pedig csodálatos lány), mert azokat a társadalom most épp nem tartja annak. Pár év alatt végül megtalálta azt a szakmát, amelyben tündököl és jól érzi magát, de más barátnőim még mindig hasonló kétségek között őrlődnek. Cikinek, és szégyellnivalónak tartják, ha nem abban a szakmában dolgoznak, amit tanultak, vagy ha nem alkotó tevékenységet végeznek, ha “csak” szimplán alkalmazottak egy cégnél. Úgy érzik, hogy kudarc a karrierjük és az életük – és én ezt felháborítónak és rettenetesen dühítőnek tartom, hiszen mindnyájan fantasztikusak, és egyébként sem a munkánk határozza meg az identitásunkat. 

Mert miért lenne kudarc az, ha az ember szorgalmasan és ügyesen dolgozik egy irodában vagy egy üzletben? Miért kéne szégyellni azt, ha valakinek tisztességes állása van, ahol kitartóan és becsülettel helyt áll mindennap? Csak mert szerintem ez a lényeg igazából – hogy bármit is csinálunk, azt a legjobb képességeink szerint tegyük, mert ez az a hozzáállás, amely igazából elégedetté tesz minket. Ha jól végezzük a munkánkat, bármi is legyen az. És ez az a hozzáállás, amely eljuttat minket oda, ahol lennünk kell – még ha évekbe is telik.

Mert igen, az inspirációs idézetek azt is elhallgatják, hogy néha hosszú évekbe telik, hogy elérd a céljaidat. Senki sem tud egyik napról a másikra felhúzni egy sikeresen és hatalmas bevétellel működő brandet, vagy az illusztrációival a brit Vogue lapjaira kerülni. Elfelejtik megemlíteni, hogy ha el akarsz érni valamit, azért mennyire sokat kell dolgozni – sokszor ingyen, vagy akár veszteségesen, éveken keresztül. Nem beszélnek arról sem, hogy közben mennyire elfáradsz.

És azt sem mondják el, hogy ez néha nem éri meg. Lehet, hogy ezzel most lesz, akit megbotránkoztatok, mert a sokak által vélt szerepemből adódóan épp azt kéne sulykolnom, hogy de nem baj, ki kell tartani, csak menj, kergesd az álmaidat, és egyszer majd sikerül… De nem tudom ezt mondani. Én gyakran úgy érzem, hogy mindez nem éri meg – vagy legalábbis nem mindenkinek éri meg. Számtalan olyan projekt után állítom ezt, amelyről azt hittem, hogy fantasztikus kiugrási lehetőség, de igazából semmi eredményt vagy bevételt nem hozott (csak a világ legnagyobb balekjának éreztem magam tőle). Számtalan olyan év után mondom ezt, amikor szinte minden nap késő éjszakáig fenn voltam, hogy be tudjam fejezni ezeket a kis projekteket, mert elvállaltam olyan munkákat, amelyek azt hittem, közelebb visznek a nagybetűs céljaimhoz. Számtalan olyan lemondott program, hétvégi kirándulás és utazás után mondom ezt, amelyeket a barátaimmal és a családommal tölthettem volna, de én otthon maradtam egyedül dolgozni.

És nem érte meg. Vagy talán csak azért, mert rengeteget tanultam belőle, és most már igyekszem nem elkövetni ugyanazokat a hibákat – megtanultam, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyekre igent kell mondani, és melyek azok, amelyekre még annyi időt sem szabad áldozni, hogy meghallgassam mit kínálnak. Azt is észrevettem, hogy nem csak az tud örömöt okozni, ha álmaim projektjén dolgozom (merthogy sokszor az sem olyan nagy móka és kacagás ám), hanem minden olyan munka, amelynek látom az eredményét, és amelyről tudom, hogy jól, és a legjobb tudásom szerint végeztem el.

Illetve azt is megtanultam, hogy mennyire fontos pihenni és kikapcsolódni. Sokkal fontosabb, mint hajszolni olyan célokat, amelyeknek az elérése nem is biztos, hogy boldoggá tennének. Szóval most itt tartok. Próbálok lassabb üzemmódra kapcsolni, hiszen ki mondta, hogy huszonévesen el kell érni mindent, amit elérhetsz az életben? Rengeteg tervem, álmom, ötletem és célom van, amelyeket szeretnék megvalósítani – de igazából ráérnek. Az sem baj, ha lesz olyan, amely majd csak 10, 15 vagy 20 év múlva válik valóra – de ezek miatt addig is nem szeretném elszalasztani a bársonyos napsugarakat és a nyár illatát, halk fényeit, vagy a lehetőségét annak, hogy a szerelmemmel, a legédesebb barátaimmal, vagy a családommal töltsek egy-egy estét, napot, vagy hétvégét – és igazán élvezni tudjam az életemet.

És Ti, Ti hol tartotok?

 

ILLUSTRATION SPIRIT & SOUL

MIÉRT BÁNTJÁTOK A VÉKONY LÁNYOKAT?

2017-03-31
girls-all-sizes

Felkavaró. Csontvázak. Zombik kifutója, szégyen. Az a modell a halál kapujában ácsorog! Szomorú. Anorexia! Anorexiások!

Ezek a kommentek egy neves divatblog egyik bejegyzése alá érkeztek, de nem az első alkalom volt, hogy ilyen hozzászólásokat láttam egy vékonyabb nő (ez esetben egy modell) fotójának közlése után.

Nagyon szeretek most élni. Most, amikor a nőknek annyi szabadsága van, mint még soha; most, amikor a nőket arra buzdítják, hogy szeressék a testüket, legyenek természetesek és fogadják el, tartsák szépnek a saját adottságaikat. Amikor a Glamour címlapján retusálatlan cellulitisz virít (thank you Glamour!), amikor Alicia Keys smink nélkül áll kamera elé, és sorolhatnám még mindazokat az apró lépéseket, amelyekkel a hírességek és a divatmárkák napjainkban igyekeznek lerombolni a lehetetlen szépségideálok évtizedek óta tartó uralmát (tudom, tudom, azért még ma sem olyan felemelő a helyzet, a Kardashian-klán és instagram klónjaik pusztító hatására ez alkalommal ne térjünk ki…). Csodálatos, hogy ennyiféle méretű és bőrszínű nőt láthatok a filmekben, fotósorozatokban, a kifutókon – fantasztikus, hogy ma már a telt lányoknak sem kell szégyenkezniük az alkatuk miatt. Azonban azt vettem észre, hogy valami újra átkattant – míg egy molett nő alakját semmilyen negatív felhangú megjegyzéssel nem szabad illetni, addig a törékenyebb lányok a legdurvább csúfolódásoknak vannak kitéve.

Én mindig is szupervékony voltam. Emlékszem, kislány koromban rémálom volt nadrágot vásárolni: általában 2-3 mérettel kisebb nadrágokat hordtam, mert egyedül azoknak a dereka passzolt rám – anyukám pedig hozzátoldott a szárukhoz, vagy épp levágta, ha shortokra volt szükségem.  A védőnőktől folyton megkaptam, hogy kórosan sovány vagyok, a rokonaimtól, hogy ennem kéne, és mindenki, aki nem ismert aggódva kérdezte, hogy “ugye nem tartod magad kövérnek?” (ami persze igen, biztos segítséget jelenthetett volna abban az esetben, ha esetleg anorexiás vagyok). Mondanom sem kell, hogy mindig jó étvággyal ettem és próbáltam hízni, de sosem sikerült – pedig 1-2 kiló plusz vagy mínusz is jól meglátszik rajtam. De még ma is – amikor már jóval “normálisabb” formákkal rendelkezem – érnek olyan kommentek, amelyeket nyilván nem rossz szándékkal tesznek az illetők, de azért rosszul eshetnének (eshetnének, ha hagynám.) Például mit szólnál, ha rólad folyt volna a következő kis beszélgetés:

– Jaj milyen kis vékony vagy, gyere te is, fogd meg a karját, milyen vékony!

– Fúj… nem.

Ez pár hónapja történt, és bár nem nagyon érdekelt a dolog, mert szeretem a saját testemet, úgy, ahogy van, azért utána párszor elég bizonytalanul pillantottam a kissé kiálló csontokkal tűzdelt tükörképemre.

Szerintem rendkívül fontos, hogy egészséges és változatos formájú és méretű nőket mutassanak be médiában – hiszen több millió lány önképére vannak hatással. Azonban amikor egy vékony nőről készült fotó alatt olyan kommentek jelennek meg ezrével, hogy “adjatok már neki enni, mindjárt összeesik” vagy amelyekben zombinak, anorexiásnak bélyegzik, akkor ez miért nem háborít fel senkit? Ki mondta, hogy csak azok a nők számítanak egészségesnek, normál testalkatúnak, akiken van pár kiló plusz? Miért gondolják, hogy azok a lányok, akiknek jobban kilátszanak a csontjaik, azok biztosan bulimiásak vagy anorexiásak? És ha véletlen azok lennének, akkor hogyan tételezhetik fel, hogy egy fintorgó hozzászólással majd segíthetnek az ügyön? Persze jól tudom, a gyűlölködő, arcnélküli kommentháború időszakában kár is ezen töprengeni…

Igazából csak annyit szerettem volna mondani, hogy lányok, bókoljunk egymásnak. Sose bántsuk, hanem vegyük észre a másikban mindazt a szépséget, ami megadatott neki – és hívjuk fel rá a figyelmét. Akár mindennap. Neked mikor mondtak valami kedveset legutoljára – akár a külsőddel, akár a belső értékeiddel kapcsolatban? És Te mikor dicsértél meg másokat legutóbb?

 

*az illusztrációt én készítettem.

ILLUSTRATION SPIRIT & SOUL

10 DOLOG, AMIT MÉG SZERETNÉNK MEGTENNI IDÉN NYÁRON

2016-08-14
summer1700

summer1700

Az illusztrációt én készítettem. / Illustration created by me.

 

Bár még két és fél hét van hátra a szeretett augusztusunkból, én már most kicsit siratom a kedvenc évszakomat. Még soha nem repült el ilyen gyorsan a nyár – rengeteg tervem és ötletem volt erre az időszakra, amelyekből eddig még szinte semmire nem jutott idő, és biztos vagyok benne, hogy Veletek is pontosan ez a helyzet. Na de majd most! – gondoltam magamban, majd gyorsan írtam is egy listát, hogy mi mindent kell még véghezvinni ez alatt a két (remélhetőleg egészen) napsütéses hét alatt! :)

 

1. / Mondjuk jó lenne lebarnulni – ritka fehér bőröm van (de félreértés ne essék: pont nem abból a szép, arisztokratikusan porcelánfehér fajtából) azonban büszkén és emelt fővel érkeztem haza a nyaralásomról (amelyről hamarosan lesz sok-sok bejegyzés is), ugyanis sikerült alaposan, barbi-pinkre pirulnom. Az ebből a tényből következő hámlás szerencsésen rövid időszaka után nagy megelégedésemre csodálatosan bronzos ragyogás kezdett előtűnni a bőrömön. A dicsőséges érzés egészen az első munkanapomig tartott, ahol rögtön ezzel a mondattal fogadtak: “Rebeka, olyan kis fehér vagy, igazán le kéne barnulnod!”

2. / Nekiállni elolvasni azt a vaskos könyvet, amit jó kis nyári olvasmánynak terveztem – ne is tagadd, Téged is ott vár az éjjeliszekrényeden A REGÉNY, amit még tavasszal szereztél be a nyaralásodra, de még mindig csak a borító fülszövegét sikerült átfutnod.

3. / A változatosság kedvéért, a lekopott egyszínű lakkok helyett most elkészíteni azt a különleges, nyárias körömdíszítést, amit a pinteresten láttam – és már tavalyelőtt is ki akartam próbálni.

4. / A szokásos, kétperces frizurák helyett kísérletezni a hajammal, mondjuk megtanulni elkészíteni a 2016-os nyár slágerét – a Kardashian szupercool fesztivál-hajfonatot. Pár éve a halszálka fonásnál elakadtam.

5. / Korábban ébredni és gyönyörködni az illatos és friss napfelkeltében.

6. / Ha már korábban felkeltem, akkor esetleg nemcsak gyors és funkcionális (mint például egy szelet szalámis kenyér), hanem szemeket kápráztató és természetesen nagyon egészséges, insta-gyanús reggeliket kreálni – mondjuk egy nagy, színpompás acai tálat valaki?

7. / Ha pedig ennyire friss vagyok már kora reggel, akkor igazán beleférne még egy kis testedzés is – ha most elkezdek futni minden reggel, akkor talán még a hűvös, esős ősszel is megmarad a lendület, igaz? #nevertoolate

8. / Viselni azt a csini kis ruhácskát, amit még télen vettem a leárazáson, de azóta is csak a kánikulára vár gondosan elrejtve a szekrényemben. Igaz, azóta jól elfelejtettem, mert az alatt a pár nap alatt, amikor igazán nagy hőség volt, a szekrény előtt vergődtem kétségbeesve, hogy nincs mit felvennem.

9. / Végre megszervezni (aztán el is menni rá), azt a nagy pikniket, amit már hónapok óta ígérgetek annak a nagy baráti társaságnak, akit már hónapok óta nem láttam. #bocsi_skacok

10. / Hosszú órákat sétálni a hangulatos városunkban, felfedezni új utcácskákat – vagy akár a legújabb kávézót, amiről már hetek óta mindenki mesél – és egy kilátással rendelkező helyen letelepedve megvárni a narancsos naplementét. Másnap pedig kezdeni elölről!

 

és Ti? Mit adnátok hozzá a listához?

ILLUSTRATION SPIRIT & SOUL

HOZZÁVALÓ A SIKERHEZ – AMIRŐL SENKI SEM BESZÉL NEKED

2016-06-04
01newnew

01newnew

 

25 évesen, ha sok egyébnek nem is, de egy dolognak már biztosan a szakértőjévé kiálthatom magam: a türelemnek.

Persze még mindig van mit tanulnom, újra és újra fellázadnak a gondolataim, hiszen annyival egyszerűbb lenne mindent rögtön megkapni. Úgy érzem, hogy a mi generációnk számára (akik hozzá vannak szokva, hogy minden azonnal elérhető) rettentő fontos és aktuális lenne a türelemről beszélni, mégis tabutémának számít, meg sem említjük, hogy milyen lényeges összetevője a sikernek.

Arról viszont annál többet hallunk, hogy higgyünk önmagunkban, kezdjünk el élni, és nosza, váltsuk valóra az álmainkat. Most. Rögtön. Nyilván fontos, hogy hangsúlyozzuk, a siker érdekében TENNÜNK kell valamit – azonban most Hozzád szólok. Hozzád, aki már réges-régen teszed, amit tenni kell, látod a célod, próbálkozol, de minden igyekezeted ellenére mégis egy helyben toporogsz. Hozzád, aki megteszel mindent, ami csak tőled telik, mégis úgy érzed, hogy nem tudod olyan gyakran frissíteni a facebook életeseményeid, mint mások…

Én is épp itt tartok. Márpedig jó tudni, hogy az ember nincs egyedül a hervasztó helyzetekben, épp ezért is írom ezeket a sorokat – hátha Te is egy kis erőt meríthetsz az én tapasztalataimból.

 

03new

 

Mindennek rendelt ideje van. Ezt még a bölcs Salamon bácsi mondta a Prédikátor könyvében, és ezzel az állítással azóta is lehetetlen vitatkozni – egyszerűen időt kell hagyni mindennek. Mert sokszor, amikor azt hiszed, hogy egy helyben ácsorogsz, a háttérben akkor is épp fontos dolgok zajlanak és állnak össze a sikered érdekében, vagy épp olyan dolgokat tanulsz meg, amelyek később nélkülözhetetlenek lesznek, bár ezt most még nem látod.

Sajnos eléggé aggódós és mindent-eltervezős típus vagyok (de hogy mennyire, és ez ellen hogyan küzdök, az már egy másik poszt témája), így gyakran kerítettem (aztán pedig lovalltam bele) magam olyan helyzetekbe, amik hatalmas csalódásokat okoztak. Majdnem-munkák, majdnem-szerelmek, és majdnem-sikerek töméntelen kudarcát okoztam saját magamnak azzal, hogy olyan dolgokat siettettem az életemben, amikre még egyáltalán nem voltam készen.

Folyton igent mondtam minden hirtelen jött lehetőségre, mert végre valahára előrébb akartam lépni (ugyan, inkább futni!) – miközben éreztem, hogy még nem kéne. Hogy nem véletlenül vagyok még ott, ahol éppen, és, hogy nem szabadna előre szaladni, mert még bőven van mit tanulnom.

Persze ezek a könnyen jött lehetőségek mind sírással és kisebb-nagyobb karcolásokkal végződtek, így csak még inkább elkeseredtem, és nem értettem, hogy nekem miért nem sikerül semmi sem. Nektek is ismerős?

Pár év (sokszor akár csak pár hét) távlatából visszatekintve viszont olyan hálás vagyok, hogy ezek a majdnem-dolgok nem váltak valósággá, mert azóta sokkal fantasztikusabb lehetőségeket kaptam mindennél, amit addig önerőből próbáltam kiaggodalmaskodni és kiharcolni magamnak.

 

05

 

Azóta végre valahára rájöttem, hogy azokat a dolgokat, amelyekre igazán vágyunk, csak lépésről-lépésre kaphatjuk meg. Legalábbis én ilyen lány vagyok. Ilyen lépésről-lépésre fajta.

Nekem sosem sikerült még semmi hirtelen, elsőre, és ez jól is van így (gondolj csak azokra a lottó-vagy mondjuk reality show nyertesekre, akik hihetetlen vagyon birtokosai lesznek pár pillanat leforgása alatt, majd ugyanilyen rövid idő múlva valahogy ki is folyik a kezükből az egész összeg, hiszen nem tanulták meg, hogy bánjanak vele).

Mindig arra próbálom magam emlékeztetni, hogy szépen sorban, apránként jó haladni. Erre most kereshetnék egy jó kis videojátékos hasonlatot (ahogy az egyik szintről átjutsz egy másik pályára), ami sokkal modernebb és coolabb lenne, de én megint csak a Bibliával tudok előhozakodni: ha a kicsin hű vagy, akkor egyre többet bíznak rád. Vagyis, ha a kisebb sikerekkel már elboldogulsz, és hálásan, keményen dolgozol, fejlődik a személyiséged, akkor szép lassan egyre többet kapsz majd – de így el is fogod bírni ezeket a súlyokat!

Csak egy példa: ha a vőlegényemmel akár csak egy évvel előbb kezdünk el ismerkedni egymással, mint ahogyan az megtörtént, biztos vagyok benne, hogy már nem is lennénk együtt. Ahhoz, hogy most ilyen jól működjön a kapcsolatunk, mindkettőnknek borzasztó sokat kellett tanulnia és túl kellett élnie sok-sok olyan helyzetet, ami abban segít, hogy most megértsük egymást, és ne legyenek közöttünk konfliktusok.

Aztán ott van a social media mérgező világa is. Valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne örömmel kivárni és türelemmel dolgozni egy-egy álmunk beteljesüléséért, ha nem töltenénk el folyton annyi időt a különböző közösségi oldalakon. Tinédzserkoromban egészen másképp képzeltem el az életemet. Nyilván naiv voltam, mert a pinterest-esküvő, pinterest-lakás, legalább egy darab gyermek, és mindemellett egy önmegvalósító, csodálatos karrier is egészen megvalósíthatónak tűnt 25 éves koromra. Ebből eddig nulla darab dolgot sikerült elérnem (amit nem is bánok), és ha nem is teljesen, de meglehetősen másképp alakult az életem, mint amiről akkor fantáziáltam.

Igazából sokkal izgalmasabban és sokkal inkább hozzám illően formálódik minden, és hiszem, hogy a fentebb említett dolgok is szép lassan meglesznek (bár a pinterest-mázhoz nem ragaszkodom :) ). Mégis, sokszor amint beléptem a facebook profilomba, és láttam másokat, akiknek tényleg összejött minden (az előléptetés, a több százezres menyasszonyi ruha, a legédesebb kisbaba vagy a legújabb egzotikus utazás), máris teljesen lemaradva éreztem magam és elöntött a keserűség. Ez is ismerős igaz?

Ezeken a felületeken sokkal könnyebb másokéval összehasonlítani a saját életünket, és ezáltal rettentő nehéz elfogadni, hogy mindenkinek más tempóban alakul a sorsa.

Az enyém például nagyon lassú – de annál alaposabb és eredményesebb, és, hogy őszinte legyek, én szeretem is ezt a sebességet, annak ellenére, hogy néha elképesztően nehéz kivárni a dolgokat. Talán még élvezem is, hogy türelemmel és kitartással kell minden egyes kis centimétert megtennem, mert annál értékesebb minden apró siker.

És a Ti tempótok milyen? Ti türelmesen kivárjátok az eredményeket, vagy inkább siettetitek a dolgokat?

SPIRIT & SOUL

CHANGES.

2016-04-21
changes

changes

 

Köszöntelek Titeket a vadonatúj, szupercsinos blogomon! Elmondhatatlanul izgatott vagyok, hogy végre itt vagytok! :)

Az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet posztoltam, amit biztosan észre is vettetek – ennek több oka is volt, és bár a bloggerek azt szokták mondani, hogy nem tartoznak magyarázattal a hallagatásért, én úgy érzem, hogy egy kicsit azért mégis, hiszen vannak köztetek olyan kedves olvasóim, akik már évek óta figyelik a bejegyzéseimet. Szóval pár szóban mindenképpen szeretném Nektek elmesélni a csöndes hónapok történetét, és azt is, hogy mi várható a jövőben!

A kevesebb poszt egyik oka egy szerencsés fordulatnak köszönhető, miszerint diploma után rögtön belecsöppentem a munka világába. Már az egyetemi évek alatt is hajlamos voltam magam túlhajszolni (egyetemi évek, ugyan, már általánosban is stréber voltam), mindig azzal bíztattam magam, hogy ha már lesz egy állásom, biztosan kevesebb feladatom lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna (szóval lányok, ha még suliba jártok, használjátok ki minden pihenő-perceteket! :) )! Azóta munka-munka hátán, egyszerre több projektem is fut párhuzamosan… az őrült hajszának pedig, amint az várható volt, meglehetősen hamar áldozatául esett a blogom.

Az elmúlt időszakban ráadásul sok-sok izgalmas, új dolog történt velem, ezek az új élmények pedig magukkal hozták a változást is – formálódott a gondolkodásom és azt hiszem, az egész lelkem is. A kis blog már nem bírt velem lépést tartani – abban biztos voltam, hogy folytatni szeretném, de éreztem, hogy másképp, másról, máshogy. Valami újat, jobbat, többet és szebbet szerettem volna, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy milyen formában is kéne megvalósítani azokat az elképzeléseket és terveket, amelyek nem hagytak nyugodni.

Mialatt az új arculatot készítettem (ezúton is hála és ezer köszönet Semsei Jankának a programozásért!), rengeteget gondolkodtam, és rájöttem, hogy mekkora hiba, amikor csak hagyom magam sodródni a hétköznapok tengernyi teendője között. Olyan gyorsan eltelt ez a pár év, hogy szinte észre se vettem, a következő pár pedig még gyorsabban fog, ezért elhatároztam, hogy mindennap tudatosan figyelni fogok arra, hogy abba az irányba haladjak, amerre a céljaimat sejtem. Persze ez nagy közhely, számomra mégis nagy felismerés volt, úgyhogy igyekszem változtatni a napjaimon – például nem elvállalni egy új munkát, ha még az előző hármat se fejeztem be, többet pihenni és több időt tölteni azzal a sok csodálatos emberrel, akiket a barátaimnak és a családomnak nevezhetek.

Szeretnék változtatni a blogomon is – nemcsak külsőleg (tényleg, hogy tetszik az új design?), hanem a lényegét tekintve is. Ahogy eddig, a központban ezentúl is a divat és az öltözködés marad – de sokkal személyesebb formában. Ez a személyesség azonban nem öncélú – azt szeretném, ha Titeket inspirálna és szórakoztatna, kikapcsolna. Mivel már sokan közületek évek óta követitek a bejegyzéseimet, Ti is visszavonhatatlanul bekapcsolódtatok az én életembe. Nagyon-nagy örömet okoznátok vele, ha megosztanátok majd velem a véleményeteket, gondolataitokat, hogy ne csak egy-egy profilképet lássak – tényleg szeretném, ha egy kicsit én is megismerhetnélek Titeket! Várom a hozzászólásaitokat itt, vagy a facebookon, de üzenetet is küldhettek nekem, amelyekre mindig válaszolok (rebeka.larinne@gmail.com). Írjatok akkor is, ha van olyan téma, amiről szívesen olvasnátok! :)

Nagyon örülök ennek az új kezdetnek – remélem velem maradtok! :)