ILLUSTRATION SPIRIT & SOUL

A MŰVÉSZGENERÁCIÓNKRÓL.

2017-05-28
illustration-blogger-inspiration

“Álmodj nagyot, higgy magadban és légy sztár!”

-villogta nemrég egy ledfal a városban, amely a Balerina című, gyerekeknek szóló animációs filmet reklámozta. Nem mondanám, hogy különösebb bajom lenne azzal, ha bátorítják, és biztatják a kislányokat, hogy merjenek gondolkodni a jövőjükről, arról, hogy mit szeretnének elérni az életben – ezt fontosnak tartom. Azonban szörnyen ideges tudok lenni azokra az (akár felnőtteknek szóló) inspirációs mantrákra, amelyeknek nemcsak, hogy nincs semmi értelmük, de károsak is. 

Igen, károsak – mert hazugságokkal beszélik tele a bizonytalan lányok bátortalan szívét. Például olyanokkal, hogy csak akkor lehet boldog és teljes az életed, ha megvalósítod önmagad (bármit is jelentsen ez a hangzatos frázis). Olyan álmokat és célokat tűznek elénk, amelyek sokszor nem is a mieink – manapság például mindenki művész szeretne lenni (mondom ezt a legnagyobb, cinkos kikacsintással, mert természetesen a semmire-se-jó divat- és textiltervező diplomámmal én is ide tartozom). Minden emberben ott van a kreativitás, de a tehetségünket rengetegféle szakmában, és az élet legkülönfélébb területein ki tudjuk bontakoztatni.

Egy barátnőm sokszor szomorkodott és panaszkodott amiatt, hogy nem érzi magát tehetségesnek. Úgy gondolta, hogy mivel híján van mindenféle művészi hajlamnak, biztosan jelentéktelen élete, unalmas és haszontalan pályája lesz. Sokáig nem vette észre a saját értékeit (pedig csodálatos lány), mert azokat a társadalom most épp nem tartja annak. Pár év alatt végül megtalálta azt a szakmát, amelyben tündököl és jól érzi magát, de más barátnőim még mindig hasonló kétségek között őrlődnek. Cikinek, és szégyellnivalónak tartják, ha nem abban a szakmában dolgoznak, amit tanultak, vagy ha nem alkotó tevékenységet végeznek, ha “csak” szimplán alkalmazottak egy cégnél. Úgy érzik, hogy kudarc a karrierjük és az életük – és én ezt felháborítónak és rettenetesen dühítőnek tartom, hiszen mindnyájan fantasztikusak, és egyébként sem a munkánk határozza meg az identitásunkat. 

Mert miért lenne kudarc az, ha az ember szorgalmasan és ügyesen dolgozik egy irodában vagy egy üzletben? Miért kéne szégyellni azt, ha valakinek tisztességes állása van, ahol kitartóan és becsülettel helyt áll mindennap? Csak mert szerintem ez a lényeg igazából – hogy bármit is csinálunk, azt a legjobb képességeink szerint tegyük, mert ez az a hozzáállás, amely igazából elégedetté tesz minket. Ha jól végezzük a munkánkat, bármi is legyen az. És ez az a hozzáállás, amely eljuttat minket oda, ahol lennünk kell – még ha évekbe is telik.

Mert igen, az inspirációs idézetek azt is elhallgatják, hogy néha hosszú évekbe telik, hogy elérd a céljaidat. Senki sem tud egyik napról a másikra felhúzni egy sikeresen és hatalmas bevétellel működő brandet, vagy az illusztrációival a brit Vogue lapjaira kerülni. Elfelejtik megemlíteni, hogy ha el akarsz érni valamit, azért mennyire sokat kell dolgozni – sokszor ingyen, vagy akár veszteségesen, éveken keresztül. Nem beszélnek arról sem, hogy közben mennyire elfáradsz.

És azt sem mondják el, hogy ez néha nem éri meg. Lehet, hogy ezzel most lesz, akit megbotránkoztatok, mert a sokak által vélt szerepemből adódóan épp azt kéne sulykolnom, hogy de nem baj, ki kell tartani, csak menj, kergesd az álmaidat, és egyszer majd sikerül… De nem tudom ezt mondani. Én gyakran úgy érzem, hogy mindez nem éri meg – vagy legalábbis nem mindenkinek éri meg. Számtalan olyan projekt után állítom ezt, amelyről azt hittem, hogy fantasztikus kiugrási lehetőség, de igazából semmi eredményt vagy bevételt nem hozott (csak a világ legnagyobb balekjának éreztem magam tőle). Számtalan olyan év után mondom ezt, amikor szinte minden nap késő éjszakáig fenn voltam, hogy be tudjam fejezni ezeket a kis projekteket, mert elvállaltam olyan munkákat, amelyek azt hittem, közelebb visznek a nagybetűs céljaimhoz. Számtalan olyan lemondott program, hétvégi kirándulás és utazás után mondom ezt, amelyeket a barátaimmal és a családommal tölthettem volna, de én otthon maradtam egyedül dolgozni.

És nem érte meg. Vagy talán csak azért, mert rengeteget tanultam belőle, és most már igyekszem nem elkövetni ugyanazokat a hibákat – megtanultam, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyekre igent kell mondani, és melyek azok, amelyekre még annyi időt sem szabad áldozni, hogy meghallgassam mit kínálnak. Azt is észrevettem, hogy nem csak az tud örömöt okozni, ha álmaim projektjén dolgozom (merthogy sokszor az sem olyan nagy móka és kacagás ám), hanem minden olyan munka, amelynek látom az eredményét, és amelyről tudom, hogy jól, és a legjobb tudásom szerint végeztem el.

Illetve azt is megtanultam, hogy mennyire fontos pihenni és kikapcsolódni. Sokkal fontosabb, mint hajszolni olyan célokat, amelyeknek az elérése nem is biztos, hogy boldoggá tennének. Szóval most itt tartok. Próbálok lassabb üzemmódra kapcsolni, hiszen ki mondta, hogy huszonévesen el kell érni mindent, amit elérhetsz az életben? Rengeteg tervem, álmom, ötletem és célom van, amelyeket szeretnék megvalósítani – de igazából ráérnek. Az sem baj, ha lesz olyan, amely majd csak 10, 15 vagy 20 év múlva válik valóra – de ezek miatt addig is nem szeretném elszalasztani a bársonyos napsugarakat és a nyár illatát, halk fényeit, vagy a lehetőségét annak, hogy a szerelmemmel, a legédesebb barátaimmal, vagy a családommal töltsek egy-egy estét, napot, vagy hétvégét – és igazán élvezni tudjam az életemet.

És Ti, Ti hol tartotok?

 

You Might Also Like

8 Comments

  • Reply Takács Zoltán 2017-05-28 at 10:41

    Kedves Larinne!

    Hasonló a véleményem az ilyen mantrákról, de a “nem érte meg” munkákról másként gondolkodom. 30 éve folyamatosan készítek olyan dolgokat ami másnak tetszik, (weblap, design, program, stb) mégis egy 20 éves autóval járok… Ennek ellenére megérte. Minden munkával több lettem, mert élvezem, bár nem mindig a munkát, hanem azt hogy olyant adok ki a kezemből amire büszke vagyok. Lehet hogy ez nem mindig a csúcs szinvonal amire majd a szakma felkapja a fejét, de tudom, hogy beleraktam azt amit tudtam, és ettől tölt el jó érzés, és ez sokkal jobb mintha az összecsapott munka béréból vett új Audiban ücsörögnék. Lehet hogy keveset keresek egy-egy munkán, de minden munkával tanulok. Ez egy olyan iskola ahol tanítanak, és nem nekem kell fizetni hanem nekem fizetnek, bármily keveset is.

    Néha eszembe jut a történet, bár nem teljesen tartozik a témához… “Mennyi föld kell egy embernek?”: Földosztások idején bármekkora földet odaadtak, egy szabály volt csak, körbe kellett járni a területet napkeltétől napnyugtáig, és néhány karót letűzni a határra. Azonban napnyugtára vissza kellett érni az indulási pontra. Főhősünk hajnalban nekiiramodott, és szorgalmasan tűzte le egyre messzebb a karókat. Lassan delelőre fordult a nap, ámde új dombtetőről újabb gazdag völgy tűnt elő. – “Ha kicsit begyorsítok, még ezt is körbekerítem!” gondolta főhősünk. Majd bekerítve újabb és újabb völgyeket arra eszmélt fel, hogy vészesen megnyúltak az árnyékok, és sürgősen vissza kell érnie. Neki is iramodott és minden erejét felhasználva a célig ott összeesett és meghalt. A temetésen az emberek vitatkozni kezdtek, hogy hol rontotta el, és valójában mennyi föld is elég egy embernek. A választ a falu bolondja adta meg: “Ennek? Éppen másfél négyzetméter!”

    Üdvözlettel: Takács Zoltán

    • Reply Larinne - Rebeka 2017-05-28 at 12:12

      Kedves Zoltán,
      Köszönöm a kommentet! :) Igen, szerintem pont ugyanúgy gondolkodunk erről a témáról – én sem feltétlen a munka anyagi vonatkozásáról beszéltem, amikor arra utaltam, hogy nem éri meg. Éppen, hogy arra szerettem volna bátorítani mindenkit, hogy dolgozzon kitartóan – de ne keseredjen el, ha nem jut el azokig a célokig rögtön, amelyeket kitűzött maga elé. Nagyon sok olyan kortársam van, aki szégyelli, hogy a diplomája ellenére például eladó egy üzletben – és nem feltétlen a fizetsége miatt, hanem mert azt sulykolták belé, hogy ez nem lehet elég a boldogsághoz.
      Én is mindig a lehető legjobb tudásomat fektettem bele minden projektembe – és fogom is, erről is írtam – akkor is, ha jól megfizetik és akkor is, ha nem, de sokszor van egy pont, ahol már nem tényleg nem éri meg elvállalni egy-egy munkát, csak azért, hogy még többet dolgozhassak, mert az már a szeretteinkkel töltött idő rovására megy :) Nyilván mindenből lehet tanulni – és kell is, hogy fejlődjünk!
      Épp arról igyekeztem én is írni, mint ami történet tanulsága, amelyet megosztottál velünk – hogy néha sokkal jobb kevesebbel beérni, ha amellett boldogok vagyunk és a szeretteinkkel lehetünk, élvezhetjük a világ szépségét – mint fel-alá futkározni, olyan pénzeket és munkákat, karriert hajszolva, amelyek igazából nem fognak boldogabbá tenni.
      Szóval köszönöm a hozzászólást :) és sok-sok sikert kívánok a munkádhoz a továbbiakban is :)
      Rebeka

  • Reply Sára 2017-05-28 at 11:50

    Sajnálom, hogy ennyire kiábrándult lettél. Ugyanakkor nagyon sok realitást érzek benne. Van az a szöveg, hogyha nem valósítod meg az álmaid akkor majd valaki másnál dolgozhatsz, hogy az övéit megvalósítsd, vagy valami ilyesmi a lényege. De miért kéne, hogy nekem az legyen az álmom, hogy az egyszem életemet rááldozzam egy vállalkozásra? Mert vállalkozós megmondják, hogy nem érdemes 40 előtt családot alapítani, hogy több időd legyen a cégedre. Hát én nő vagyok, szóval ezzel már alapvetően meg vagyok lőve.
    Miért baj ha én másképp vagyok boldog? Nyilván, családja, gyereke sok mindenkinek van, egy sikeres vállalkozás “látványosabb” de ha az engem nem érdekel? Nem az tesz boldoggá.
    De ennyire azért ne legyél kiábrándult, tényleg ne veszítsd el a motivációd!

    • Reply Larinne - Rebeka 2017-05-28 at 12:11

      Szia Sára :) Igen, igazad van!
      De nem vagyok kiábrándult egy percig sem, sajnálom, ha így jött le a bejegyzésből :) épp, hogy nagyon boldog vagyok, és tele vagyok tervekkel – csak rájöttem, hogy talán nem kéne beleszakadni a megvalósításukba, mert vannak fontosabb dolgok az életben, főleg nőként, pont ahogy Te is mondtad :)

  • Reply Tamara 2017-05-28 at 14:49

    Szia Rebeka!
    Ma már tele vagyunk művészekkel,hiszen bárki lehet az,csak be kell írni a facebook profiljához,hogy művész 😀 Ráadásul manapság rengeteg művészeti iskola van,melyek számolatlanul ontják magukból a “tehetségeket”.. ( én is ilyen volnék.. :D) Önmegvalósítók történeteivel is tele vannak a női magazinok.Emiatt sokáig úgy éreztem ,hogy kevesebb lettem amiatt,mert már nem tudok a végzettségemnek megfelelő munkát találni ,se teremteni magamnak… Aztán úgy döntöttem,hogy nem fogok mások elvárásai szerint éni,és nem fogok amiatt szégyenkezni,hogy a mostani munkám egy kicsit sem kreatív. Itthon “alkotok”és ha egyszer úgy alakul akkor megmutatom a “nagyközönségnek”. Ha meg soha nem látja más, csak kis családom,nos akkor sem dől össze a világ .Lehet .hogy egyesek nem így gondolkodnak és ezt olvasva szánakoznak rajtam,hogy ó ez a tipikus nem befutott ember védekezése és mantrája (ha már a mantrák szóba jöttek),de ez engem egy csöppet sem érdekel 😀 Ezért köszönöm az írásodat,remélem segítesz vele sokaknak :)

  • Reply Habos Kakaó Blog 2017-05-28 at 17:01

    Nagyon tetszett ez a bejegyzés, köszönöm, hogy megírtad! Sokáig nem tudtam, mi a bajom a legtöbb motivációs idézettel, miért tűnnek üresnek, miért nem érzem késztetést, hogy kitűzzem őket valami jól látható helyre az otthonomban. Sosem fogalmaztam meg így magamnak, ahogy te most megírtad. Minden mondatát értékesnek érzem.

  • Reply Grace 2017-05-28 at 20:25

    Eszembe jutott erről egy történet. Gimnázium első osztályában egy történetet kaptunk elemzésre az első órán. Ha jól emlékszem, egy egérrel szólt, aki szalad-szalad a szobákon keresztül, és minden szoba egyre kisebb lesz amíg nincs tovább. A tanárunk szerint ez a történet az élet metaforája volt. Ahogy haladunk előre, egyre kevesebb a lehetőségünk, már nem lehet belőlünk akárki. Akkor sem éreztem igaznak ezt a magyarázatot, mára pedig kifejezetten megutáltam.
    Hat-hét évvel ezelőtt bármit megadtam volna, ha felvesznek arra a szakra, ahol diplomáztál. Nem sikerült. Azt kérdeztem magamtól minden évben, hogy miért kaptam ekkorra álmokat, ha nincs erőm, hogy megvalósítsam őket? Az évek elteltek, más pályát választottam, dolgoztam kevés pénzért muszájból majd lelkesen, kicsivel többért nem lelkesen, de a legjobb emberekkel, de ha bármelyik is kimaradt volna, most biztosan nem ott lennék, ahol vagyok – textiltervező-wannabeből programozó. Now or never. Ez az egyetlen mondot, amit észben tartok, amikor félek, hogy merjek-e .

  • Reply Dominika 2017-05-29 at 19:37

    Kedves Rebeka!
    Maximálisan egyetértek, és ez már a második ilyen írásod (a vékony lányokat érő kritikákról írott is szívhez szólt)! Köszönjük! :-) Szerintem például pont a művészvilág megítélése sínyli meg legjobban a jelenséget, hogy a minőség rovására nő a mennyiség. Gyakran már nem veszük komolyan, sőt inkább csak mosolyogva legyintünk egy újabb “XY Photography” Facebook oldalra, vagy egy újabb megmondó-ember blogjára. Olyanok írnak – sokszor pökhendi és arrogáns stílusban -, akik nem hogy nem rendelkeznek tárgyi ismeretekkel, de a legalapvetőbb helyesírási alapelveket sem ismerik, mégis “elhiszik magukról”. A közösségi médiumok pedig pont nem kedveznek ennek, hiszen egy-egy képpel, “szívhez szóló” írással bárki szert tehet hirtelen népszerűségre, ami csak továbbgerjeszti a folyamatot.
    Arról pedig, hogy a motivációs idézetekből kimarad a kemény munkával töltött hosszú idő csak annyit mondanék, hogy sokszor pont a gyorsaságot állítják középpontba. Ha csak a női magazinok, és reklámok tipikus szövegeit vesszük “XY 20 kilót fogyott egy hét alatt” és ehhez-ahhoz “juss hozzá azonnal!” “rendelj még ma!” “ne maradj le!” Mind-mind negatívumként tekintenek az időre, pedig soha egyetlen – valóban – sikeres emberről nem halottam, hogy ilyet állított volna. Sőt! Egy Forbes írás szerint a sikeres emberek mindg több időre vágynak…

    Nagyon köszönjük az inspiráló bejegyzéseid! Azt, hogy nem süllyedsz a tömegszínvonalra, és, hogy fel mered vállalni a véleményed.

  • Hozzászólás a(z) Grace bejegyzéshez Cancel Reply